A nagy dolgok nálam mindig hirtelen felindulásból születnek. Nem tudom ti éreztetek-e már olyat, hogy bevillan egy ötlet, egy terv, és rákattantok. Velem ez szokott megesni. Isten tudja honnan, de jön egy gondolat, hogy xy-t kéne csinálni, és akkor az már fix, a gondolattól szabadulni nem tudok, ötpercenként eszembe jut, hogy ezt szeretném, nekem ez kell! Ez a karrierem során nem is hátrány. Ámde amikor ez a bizonyos xy egy muffin, egy cheesecake, vagy egy pizzatészta, na az már durva. Mármint, 20 évvel ezelőtt a falusi világban ez volt a norma, de manapság, a fővárosban, egy karrierista szingli életében ez a fajta vágy enyhe meglepetést okoz. Én mindig meglepődök magamon, amikor főzhetnékem támad. Valahogy nem várom magamtól az ilyesmit. Szinte nem illek bele a saját énképembe. Mégis talán ez teremt bizonyos harmóniát bennem. Egyszerűen EZT élvezem. Márpedig: carpe diem!
A legutóbbi ilyen bevillanás a pizzatészta volt. Én pizzát akarok gyúrni. Érlelődött a gondolat, megtörtént a rákattanás. Jött a guglizás, a szokásos receptes honlapok, megnéztem ki mit írt erről egyes blogokon (lásd kedvenceim). Még Gianni videóját is megnéztem a youtube-on, nagyon hasznosnak találtam. (http://www.femina.hu/recept/videogaleria/a_tokeletes_olasz_pizzateszta_receptje_giannitol_f) Aztán hazaúton beugrottam élesztőért (ilyesmit nyilván nem tartok otthon), és laptop a konyhapultra, indulhat a próbálkozás. Hozzátenném, soha életemben nem gyúrtam tésztát, nem dagasztottam, nem kelesztettem, és szerintem különösebben nem is néztem végig ilyesmit. Ezek után nyilván nem volt szerencsém. Először is, felfuttatni az élesztőt. Ez vicces. Miért nem írja le senki, hogy az élesztőnek meddig kell felfutni?? Mert én vártam a csodát. A kis naiv. Volt ott valami habocska, na de én azt nem nevezném „felfutásnak”. Gondoltam, majd kifut a pohárból. Tévedtem. Viszont kidobtam. Akkor felhívtam a mostohaanyám (aki gyakorlott konyhatündér, és nagy segítségem), ráébresztett erre a tévedésemre, szólt, hogy nagy futásokat itt nem kell várni. Újra próbálkoztam a maradék élesztővel. Elhittem neki, hogy a habozás már futás, lesz ami lesz alapon belekevertem a lisztembe, gyúrtam a magam módján (nyilván ennek semmi köze nem volt a dagasztáshoz), és keltettem. Drága kis lakásom elrendezése olyan, hogy a WC mindentől távol esik és nincs ablaka, viszont az ajtóját mindig becsukom – ergo, iszonyatosan meleg van ott. Tökéletes ambient a tésztának! Várakoztam egy röpke órát. Nem nőtt meg. Jéé. Kidobtam. Eddig kettő. Újabb telefonos konzultáció következett. Aztán újabb adag lisztet mértem ki, por élesztőt szórtam hozzá, kicsit jobban próbálkoztam a gyúrással, már amennyire az ilyesmit telefonon keresztül instruálni lehetséges. És újabb egy óra a WC ülőkén. Nem mondhatnám, hogy hatalmas térfogat változások következtek be. Úgyhogy egy zacskóba tettem, és a pulton hagytam azzal a szándékkal, hogy majd reggel kidobom ezt is. Érdekes volt a látvány 8 órával később: a tésztike kimászott a zacsiból és a szélrózsa minden irányába megindult a pulton. Sírva röhögtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése